mindennap történik egy csomó tragédia, egy halál, egyetlen halál is szörnyű, elviselhetetlen. azt hiszem, ha ennek az ember folyton tudatában lenne, nem lehetne élni. minden halál arra emlékeztet, hogy te is bárkit elveszíthetsz, bármikor, semmi nem véd, és ezzel a tudattal nem lehet ép ésszel élni. így az ember távol tartja magát, és a tévében hallott, személytelen, mert nem ismerted, nincsen köze hozzád tömegszerencsétlenségek, robbanások, pokolgépek szinte hidegen hagynak, kizárod azt, hogy ebben rengeteg ember hal meg, akik mind valakinek a gyerekei, testvérei, szülei. de amikor valahol a közeledben történik, akkor megállsz és megijedsz és nem tudod kizárni, mert ha közvetve is, de érint, és félsz. rettegsz. nem attól, hogy te meghalsz, mert az irreleváns, mert utána úgyis mindegy, vagy van túlvilág és akkor meg talán elviselhető, hanem az, hogy esetleg mások betölthetetlen és megszüntethetetlen hiányával kell továbbélned. felfoghatatlan, nem csak azért, mert lehetetlen, hanem mert ha felfogod, elviselhetetlen