holnap lesz fél éves a fiunk. hihetetlen. nagyon régen és nagyon nem régen volt, mikor odatették rám. az első hetek kicsit homályosak, az emlékeztem lyukai jótékonyan szolgálják fajunk továbbélését. a kórházban büszkén, kicsit félszeg mosollyal sétáltam a folyosón (első nap nem mosolyogtam és nem sétáltam), tologattam  a bevásárlókocsiban a kis hajas alvóbabát, kedvesen összevigyorogtam más tologatókkal és általában véve nem éreztem a helyzet komolyságát, valódiságát. a baba cuki volt, haja volt, keveset sírt, néha próbált szopni, és az enyém volt. próbáltam szokni a gondolatot, hogy az enyém, mienk, nem kell visszaadni senkinek, akkor veszem fel, amíg akarom, és mások akkor és azt csinálnak csak vele, amit én vagy tm engedünk nekik. az én játékom volt. este visszatoltam a csecsemőosztályra, ahol megsuvickolták, elaltattaák, megetetették (vagy nem sosem derült ki, hogy mennyit szopott az elején) és másnap mehettem érte. ha elfáradtam a nagy babázásban, visszatoltam a jobbára kedvesen alvó babát az osztályra és pihegtem urasan a szobámban. még ha fájt is és konkrétan belőlem jött is ki, akkor sem volt valódi. nem értettem, nem fogtam fel.

nem is érthettem, nem is foghattam fel ott bent, a steril környezetben. valódi itthon kezdett lenni, mikor nem volt csecsemőosztály és az addig kedves-csendes nem sírós játékbaba sírórívószopógéppé változott, törékeny valódi élőlénnyé, aki egyértelműen a miénk volt, a mi felelősségünk. nehezek voltak az első hetek, az eszmélés és ismerkedés keserves, bár egyben nyilván boldog, de akárki akármit mond és követel, egyértelműen baromi nehéz és nem életem legboldogabb hetei.

lassan jött el a fény ígérete, valóban a harmadik, majd a hatodik héten talán már sejtettük néha, hogy mikor miért bőg és elkezdett nézegetni, szemében értelem csillant (bár ranschburg szerint már korábban is okosodik, de ez még nem látszik, nem csillan legalábbis) és megjöttek az első tejmosolyok. akkor kezdtük érezni, hogy nem moszat, nem sírórívószopógép, aki néha kakil, és gyakran cuki, főleg, ha cuki pózokban cukin alszik, hanem mégiscsak egy emberke.

utána elkezdett személyisége lenni, már nem csak sírással kommunikált, hanem heö-zni kezdett, lassan, alig vettük észre, egyszer csak dallamos hangocskák és nyögések közepettebéltünk. eljött a gőgicséléskora. és vele jött a fény, az egy-másfél órás evések negyven-harminc percesre szűkültek, az ébrenlét már nem csak az evés-pelenka-sírás bűvkörében zajlott, nem minden este bömbölt hattól nyolcig, néha mintha ébren is élvezte volna a sétálást. elkezdett cukulni, szoptatás után beszélgetést kezdeményezett velem, halkan, elcsodálkozó hangon osztotta meg a benyomásait, és néha rámmosolygott. felismerte a dalokat és tudatosan mosolyogni kezdett. ekkor már tudtuk, hogy az alagútnak valóban vége lesz, és a moszatból óhatatlanul is kisbabává alakult a gyerek.

eljött az ötödik, majd a hatodik hónap és benedek viharos fejlődésnek indult. próbálgatta, majd megtalálta a hangját, kiabál, sikongat, csápol és repdes, játszik, fog, harap és nyal, néz és követel, nyúl, szereti, ha felolvasnak neki, elképzelései vannak arról, hogy mikor alszik, és mikor nem kinőtte és kiutálta magát a mózesból és sportrészben boldog nyögdécselő kommentálással utazik és néz, beszélget, etetőszékben eszik szilárd kaját, tátogatja a száját a szaglálásra felé ynújtott túrórudira és párizsis kenyérre, forog mindenfelé, felismer embereket, egyértelműen örül, ha meglát minket, tesz azért, hogy nevessünk, velünk nevet, ha valamin nevetünk, hosszasan elmolyol egy-egy dologgal, ügyesen fogdossa a játékok címkéit, a labdát és a pet-palackokat,imádja a kütyüket különös tekintettel a mobiltelefonokra (amit olyan szinten felismer, hogy anyám először látott blackberryjére is ráindult rögtön, de pl. a fényképezőgép és  laptop nem érdekli annyira) , szeret puszit adni és saját értelmezése szerint adni (bekapja az orromat és az arcát az arcomhoz nyomja) és úgy általában véve önálló kicsi, nagyon szeretetreméltó személyiséggé vált.

a fiunk.