angyalföldön vannak olyan utcák, ahol az ember nem érzi, hogy budapesten van. lassan csordogáló napfény, zavartalanul nyitnikékelő cinegék, romos, kevésbé romos és újépítésű házak költői összevisszaságban, udvarok, amelyeken az ember várja, hogy felbukkanjanak a tyúkok, néha egy-egy autó, zörgése bántóan hat, emberek sietnek, csak a babakocsis népek andalognak, ők viszont (engem is beleértve) kizárólag lassan áramlanak, mintha a környék ilyen hatással lenne rájuk. csend van, békesség, a kocsi kerekei ütemesen zakatolnak a rázókövön, benedek alszik, én meg valami mély békében sétálgatok és magvas gondolatokat forgatok a fejemben (vagy blogbejegyzést fogalmazok).