több szempontból is történelmi volt a mai nap. egyrészt arany lászló magyar népmesékből olvastam esti mesét, kettőt is, mert az elsőre kinézett rövid (egy nagy a4es oldal meg egy kicsi) kismalac és a farkasok (így felnőtt fejjel újraolvasva amúgy a már kamaszkorban sem értett oktalan kegyetlenség, ami süt a meséből, még durvább amúgy, miért nem csapta kupán, vagy egyszerűen miért engedte be, vagy miért nem csukta rá a farkára az ajtót, miért kellett szákba zárni és kopaszra forrázni, értem én, hogy elrettentés kell, de könyörgöm, azért vannak fokozatok, mit tanul ebből a gyerek?) túl rövid volt, hamarabb végére értem, mint az átlagos boribonnak, szóval befigyelt egy kisgömböc is, mindkettőnél egy oldal csupa szöveg, egy oldalon van kép, és a gyerek szó nélkül végighallgatta, még figyelt is, bár a gömböc végére befáradt, de utána megkérdeztem, hogy tetszett-e neki és azt mondta igen, pedig őszinte gyerek, ma is megmondta (volt kontroll, kétszer is végigkéredztem), hogy a hat bölcsiscsajból az egyiket nem szereti, meg azt is megmondta, hogy valami zene nem tetszik neki, asszem a csík zenekar milyen jó nekem-je volt, a kispálra bezzeg tombol, az életben nincs már több móka sláger, a lefekszem a hóba is bejövős, tegnap emesét teszteltük, sikerrel), szóval felnőtt lett a gyerek, a hosszú szöveges meséket is kezdhetjük mesélni. tenap mondjuk ebédnél volt a történelemnek előzménye, mert három oldalt végighallgatott a vackorból, és csak a gyerekek felsorolásánál kezdett el tzizap/mégegyszerezni, mert azt nagyon szereti.
a másik történelmi az volt, hogy lefeküdt, ilyenkor mostanában még van némi mocorgás, helyezkedés, néha visszakér minket, de semmi extra, de ma anyaanyaanya után bementem, hátha kidobta a kendőjét, bár akkor daduu-zik inkább, és a mégeccer masza' kérés fogadott, ami a "még egyszer maszat", azaz elkezdte a nem alszom, inkább kérek még mesét korszakot. nem kapott, szigorúan egy mese van esténként, annyi bonyolítással, hogy pl ma kettő volt, de egy könyvből, meg a maszatból is kettő szokott, mert ott kettő rövid mese van egy kötetben.
amúgy ahogy ma elnéztemezt a csepp embert, ahogy ült az - én! - szoptatósfotelemben, engem (ill mikor tm fekteti, tm-et) szogorúan kispadra (a szopt.fot. hintázó lábzsámolyára) parancsolva miközben őméltósága egyedül fogyasztja az esti tejét (tápszer felnőtt babknak), amelynek ízesítését maga választja ki egy ötelemű listáról, és közben megbeszéltük, hogy ott a porszívó, amivel bár először ebbéli óhaját fejezte ki, meggondolva magát mégsem kívánta, hogy kiszívjam újra az orrát, mindezt azután, hogy kiraktuk a tegnap kapott kisvakondos 24 elemű kirakót, mert a 20 elemű traktrorst már abszolút tudja, hoyg mit hova, bár rakni még csak ímmelámmal, de az új vakondosból is csomóra már tudja, hoyg mit hova, megint rácsodálkoztam, hogy ez a gyerek nem egy olyan kiscuki, akire én vigyázok és közel áll hozzám, de akitől hazamegyek este, és jönnek a szülei, hanem az én húsom és vérem, belőlem lett meg tm-ből, de fizikailag bennem nőtt, én szültem saját magam, láttam icipicinek és láttam majd minden napján az életének, része voltam minden apró és cseprő és történemlmi lépésének, és az én gyerekem. és akkor megint éreztem azt a nagyon giccsesnek hangzó, de ilyen pillanatokban annyira igaz, és ezért a balatoni gyönyörű színű igazi naplementéhez felhőkkel mindennel hasonlóan nem giccses úgy, mint a naplamentéről készült pont ugynaúgy kinéző kép lenne, hanem véres és komoly valóság és ezért és ezzel együtt hihetelen. tényleg csoda ahogy az ember lát így fejlődni egy kis személyt, minden nap rácsodálkozni arra, ahogy ő rácsodálkozik a világra. meg arra, hogy miylen rettenetesen cuki és mennyire nagyon lehet szeretni egy másik embert (meg mennyire lehet aggódni érte, de ez már egy másik lap :)
