virág

ültem a metrómegállóban, vártam sok más emberrel a metrót, ami nagyon lassan jött és közben hallgattam a bácsit, akit már láttam többször, gépiesen, furcsa kiejtéssel ismételgette, hogy fiatalok, ha tudtok, vegyetek a virágomból. kis csokrok voltak, némi tujalevél meg vadvirág, látszott, hogy ő esetleg valaki más, de nem tömegesen szedte és kötötte, valamit elad, nem koldult, hanem munkája gyümölcsét árulta. ültem ott és hallgattam, győzködtem magam, hogy vegyek, semmi bajom nem lenne, odamegyek, odaadom a pénzt, nem kell megkérdezni, hogy mennyi, nem fogja semmire azt mondani, hogy ez kevés (mert egyszer egy fedélnélkülös ezt mondta, mikor csóró egyemista voltam, azt hiszem 50 vagy 100 ftra, nem is vettem tőle) , meg volt bennem ez a hülye érzés, amit en is tudok megfogalmazni, nem félelem a többi ember véleményétől, de mégis, van egy furcsa érzés, hogy ez most hogy veszi ki magát, holott az, ha az ember ad, sőt, a jelen esetben vesz, az teljesen jó, mégis legyőzendő érzés ez ilynekor, és nem csak bennem, lehetett érezni, hogy mindenki ebben gondolkodik, mert nem könyörgő volt a bácsi hangja, de mégis mélyen ható, és főleg, hogy a fiatalokat szólította meg, ajánlattétel volt, nem kérés, és talán épp ez volt az, ami hatott. már elterveztem a mozdulatokat is, hogy hogy veszem elő a pénzt, megyek oda hozzá, és akkor hallottam csörgést, és láttam, hogy valaki gyorsabb volt, megtörte a csendet, és vett egy csokrot. mellettem egy lány is a tárcájába nyúlt, ő nem vett, csak adott, és utána jöttem én és vettem. a bácsi előkapott újabb csokrokat és ugyanazon a kántáló hangon adta őket tovább.

visszaültem, kinyitottam a könyvet, és öt mondat múlva nagyon bizarr módon a könyvben egy öreg bácsiról volt szó, aki gépies hangon láthatóan maga kötötte ibolyacsokrokat árult....