azt hiszem a soha nem felfogható emberi ésszel. meg a semmi. és az, ha soha, legalábbis te soha, az már majdnem olyan, mint a semmi. és ez nem fogható fel. mindig is utáltam, ha valaminek vége volt. gyűlöltem hazamenni táborokból, nem azért mert gyűlöltem otthon lenni, hanem mert vége volt. utáltam az évzárókat és az évnyitókat. bőgtem a ballagáson, pedig nem voltam olyan nagyon fond of my school. és ennél véglegesebb nem nagyon van. ha valakit sose látsz többet, sose hallod. mind a mai napig, ha eszembe jut r, tudatosan el kell mondanom magamnak, hogy nincsen többé, megpróbálom felfogni, majd annyiban hagyom. az külön jó, hogy én most pocsékul érzem magam, és lekifurdalásom van, valami értelmetlen, homályos őrült okból kifolyólag, amiatt, hogy nekem szar, hiszen milyen rettenet lehet azoknak, akik ismerték, közel álltak hozzá, a szülőknek, testvérnek, feleségnek. és mégis. ember vagyok, és ő is az volt, és a saját sorsom látom kísérteni az ő sorsában illetve inkább a többiekében és ettől rosszul vagyok

mondják, hogy az ember egyebek közt attól ember, hogy tudja, hogy nem él örökké, hogy egyszer vége lesz, és ennek a fényében kell végigélnie az életét. emiatt lesz értékes az élet, és emiatt szörnyű is egyben valahol. de azt hiszem az, hogy tudod, hogy mások elmúlnak mellőled, és te soha, soha soha újra velük élőben, igazából nem találkozol, ez a tehetetlenség, ez szörnyű. és ettől persze értékesebb lesz, felfogod, hogy a carpe diem nem arról szól, hogy habzsolj krémest, hanem értékeld és élvezd és örülj minden másodpercnek, amit itt és másokkal tölthetsz, és ez a tudat, ez teszi valahogy más dimenzióba át a mi életünket. már persze ha a rókák valóban nem tudják ugyanezt.

nem tudok dolgozni. pedig próbálok. lehet, nem a sacrificed sonst kéne hallgatnom
lehet le kéne innom magam
de ma nem lehet, estig nem