napsárgagömb margójára

(katt a címre)

csendben jegyzem meg, hogy egyszer, pszichodráma elővezetőjén az volt a feladat, hogy ökölbe kellett szorítani a kezünket, és a másik - a válaszott pár - ki kellett nyissa valahogy. én erős voltam, erős az öklöm, és szorítottam. néztem, a többiek feszegették egymás kezét, az én párom csak rámnézett, megpróbálgatta óvatopsan a kezemet, hogy csak fájdalommal tudná mozdítani, majd lassan, nagyon lassan, a szemembe nézve elkezdte simogatni a kezemet. az öklömet. és én lassan, nagyon lassan, elengedtem.

vagy gondolj a fúriafűzre. neki sem fejsze kellett, vagy varázsige, csak egy puha mancsmozdulat.

szóval nem biztos, hogy fejsze kell oda. de az is biztos, hogy a favágó, ha odamegy a fához, időt kér és szüksége van a fától annyi bizalomra, hogy legalább rátehesse a kezét a kéregre. minimális bizalom nélkül nehéz favágókkal akár beszédbe is elegyedni.